Máramaros megye (románul Judeţul Maramureș) Románia északi részén helyezkedik el. A Partium részét képezi. Székhelye Nagybánya (139 870 lakos). Szomszédos megyék: keleten Suceava megye, délen Szilágy megye, Kolozs megye és Beszterce-Naszód megye, nyugaton Szatmár megye, északon Ukrajna.

Földrajz

Hajnali köd az Iza völgyében

A megye területe 6304 km². A terület 43%-át a Máramarosi-havasok, a Radnai-havasok, a Gutin és a Cibles foglalja el, amelyek az Északkeleti-Kárpátok és a Keleti-Kárpátok részei. A maradék rész dombság, fennsík és völgy.

Legfontosabb folyója a Tisza, melynek főbb helyi mellékfolyói az Iza és a Visó, délen pedig a Szamos, ami mellett Nagybánya is található. A megye eredeti névadó folyója, melynek újkori neve Mára, az Izába folyik.

Legmagasabb pont: Nagy-Pietrosz (2303 m), Radnai-havasok.

Történelem

1919-ban Máramaros vármegye déli része (3568 km²) a megyeszékhellyel Románia birtokába került, és a Romániához csatolt részből szerveződött azonos néven 1920 után, székhelye 1950-ig Máramarossziget, később Nagybánya. A II. világháború idején teljes területe visszakerült Magyarországhoz, ekkor Lonka eddig Romániához tartozó részét a Máramarosi közigazgatási kirendeltséghez csatolták, különben a megyét a magyar közigazgatásban is nagyjából a korábban romániai részen szervezték újra 1940-ben. 1945-től ismét Románia birtoka. Története 1952-1968 között Máramaros tartomány néven folytatódott. Mai, 1968-as alakjában Máramaros vármegye, Szatmár vármegye, Szilágy vármegye és Szolnok-Doboka vármegye egyes hajdani részei tartoznak hozzá.

Népesség

2002-ben 510 110 lakosa volt, a népsűrűség 81 fő/km². A lakosság 81%-a román, 9%-a magyar, 7%-a ukrán és 1,5%-a cigány.

Közigazgatás

A legnagyobb települések a megyében (2002):

Gazdaság

Máramaros mezőgazdaságát nem befolyásolta annyira az iparosítás. Megmenekült a Nicolae Ceaușescu kommunista diktátor alatti kollektivizálástól. Fontos bányászati régió. Nagybánya környékén épültek környezetszennyező ipari komplexumok.

Máramaros vármegye

Máramaros vármegye (németül: Maramuresch; latinul: Maramarosiensis, Marmarosiensis, Maramarusiensis): közigazgatási egység volt a Magyar Királyságészakkeleti részében. Területe ma részben Ukrajna, részben Románia birtoka.

Földrajz

A vármegye területe mindenhol hegység, csak a középső-nyugati részén lehetett találni egy jelentéktelen völgyet, a Tisza négy-öt kilométeres völgyét, a terület többi részt a Kárpátok északkeleti csoportjai foglalták el. A vármegye legfontosabb folyója a Tisza. Északról és keletről Galícia tartomány, délről Szolnok-Doboka és Beszterce-Naszód vármegyék, nyugatról pedig Szatmár, Ugocsa és Bereg vármegyék határolták. A vármegye a legnagyobbak közé tartozott.

Történelem

Máramaros vármegye 1199-től szerepel az írott forrásokban, a 13. században lakatlan vagy gyéren lakott vidék, benépesülése az öt koronaváros (Máramarossziget, Hosszúmező, Huszt, Técső, Visk) XIV.sz.-i alapításával kezdődött. A nemesi vármegye 14. század végén jött létre. A 16–17. században a Partium része. Területe 1910-ben 9716 km², 1919-ban a vármegye déli része (3568 km²) a megyeszékhellyel Románia területéhez került, északi része Csehszlovákia birtoka lett. A II. világháború idején két részletben teljes területe visszakerült Magyarországhoz, az 1939-ben visszacsatolt kárpátaljai részen a Kárpátaljai Kormányzói Biztosság Máramarosi közigazgatási kirendeltsége alakult meg Huszt székhellyel, míg maga a vármegye a Romániától 1940-ben visszakerült részen alakult újjá (4009 km²). A vármegyét új alakjában kibővítették néhány kárpátaljai román- ill. magyarlakta községgel (Aknaszlatina, Alsóapsa, Középapsa, Técső, Tiszafejéregyház, Visk), viszont Lonka eddig Romániához tartozó részét a Kormányzói Biztossághoz csatolták. A világháború után Kárpátalja a Szovjetunió, azon belül Ukrajna része lett. A déli részen helyreállt Románia birtokviszonya, és története Máramaros megyeként, ill. 1952-1968 között Máramaros tartomány néven folytatódik.

Lakosság

1910-ben a vármegyének összesen 357 535 lakosa volt, ebből:

159 489 (44,61%) ruszin

84 510 (22,64%) román

59 552 (16,65%) német

52 964 (14,81%) magyar

1200 egyéb

Közigazgatás

Járási beosztás

Első ízben a törvényhatóságokról szóló 1886. évi XXI. törvénycikk írta elő, hogy a járásoknak állandó székhelye kell legyen. Ekkortól kezdve Máramaros vármegye járásai és azok székhelyei az alábbiak voltak:

A vármegyében az alábbi járások működtek a 19. század utolsó harmadától 1918-ig:

• Huszti járás, székhelye Huszt
• Izavölgyi járás, székhelye Dragomérfalva
• Ökörmezői járás, székhelye Ökörmező
• Szigeti járás, székhelye Máramarossziget
• Taracvizi járás, székhelye Taracköz
• Técsői járás, székhelye Técső
• Tiszavölgyi járás, székhelye 1896-ig Nagybocskó, azután Rahó
• Visói járás, székhelye Felsővisó
• Sugatagi járás, székhelye Aknasugatag (1896-ban szervezték)
• Dolhai járás, székhelye Dolha (1899-ben szervezték)

Meg kell jegyezni, hogy a két utolsó járás a század végén valójában újraalakult, mivel megelőzően is léteztek, csupán az 1870-es évek végén szűntek meg.

A vármegye területének északi, 1920-ban Csehszlovákiához csatolt felét 1939-ben Kárpátalja megszállásakor, míg a déli, Romániához csatolt részt 1940-ben, a második bécsi döntéssel csatolták vissza Magyarországhoz, és oda tartozott 1944 végéig. Az északi rész a Kárpátaljai területhez, azon belül a Máramarosi közigazgatási kirendeltséghez tartozott. A déli részen (beleértve néhány megelőzően Csehszlovákiához tartozott községet is) újra megszervezték Máramaros vármegyét, melynek járási beosztása az alábbi volt:

• Aknasugatagi járás, székhelye Aknasugatag
• Dragomérfalvi járás, székhelye Dragomérfalva
• Felsővisói járás, székhelye Felsővisó
• Máramarosszigeti járás, székhelye Máramarossziget
• Técsői járás, székhelye Técső

Város

Máramaros vármegyéhez a községi törvény alapján 1871-től 1918-ig egyetlen rendezett tanácsú város tartozott, a megyeszékhely, Máramarossziget. 1940 és 1944 között is csak e város volt a megyében, de ekkor a megváltozott jogszabályoknak megfelelően megyei város volt a rangja.