János Zsigmond

„A XVI. századi Erdély magyarja, akár a Habsburgok, akár a Szapolyaiak hívének vallotta magát, csak egyetlen magyar államot ismert s annak élén egyetlen koronás királyt; a két legitimitás küzdelmét átmeneti sorscsapásnak tartotta s rendületlenül bízott az állam egységének hamaros helyreállításában. Ezért csak gyakorlatilag beszélhetünk nyugati és keleti magyar királyságról, mint elhatárolt államalakulatról…”

Lavírozás a török és német közt

Szapolyai hívei János király halála után három álláspontot foglalnak el: 1. a váradi egyezmény végrehajtása, 2. a váradi egyezményt csak akkor kell betartani, ha Ferdinánd erővel jön Magyarországra, 3. Szapolyai végakarata a döntő. Ez utóbbi álláspontot Fráter György képviselte, aki Szulejmántól kérte a gyermek pozíciójának (királyságának) megerősítését. Ugyanakkor – a fejlemények tükrében – könnyen elképzelhető, hogy Szapolyai végakarata nem egészen az volt, mint amit Fráter György állított. A rákosmezei országgyűlés szeptember 13-án királlyá választotta a kéthónapos csecsemő Szapolyai Istvánt, II. János néven. Uralkodói címe: rex electus, non coronatus, amely az országgyűlés királyválasztó jogából eredő legitimitást hangsúlyozza a Szentkorona-elv ellenében. A rákosi országgyűlés azonban éppoly szabálytalan volt, mint az 1526-os székesfehérvári, ugyanazon okból. Mivel Szapolyai nem volt legitim király, országos hatáskörű nádort sem nevezhetett ki. Werbőczy Istvánnak nem volt joga országgyűlést összehívni. Ezenkívül a váradi egyezmény is világos és egyértelmű, ezért az országgyűlésnek hatásköre sem lett volna új uralkodót kinevezni. A gyermek Istvánt II. János néven kenték királlyá, amellyel nyilvánvalóan Szapolyai uralkodásának folytatólagosságára céloztak.

Ferdinánd a rákosmezei királyválasztás miatt bemutatta Szulejmánnak a titkos váradi egyezményt, amellyel a Szapolyai-hívek megbízhatatlanságát igazolta a Porta felé, majd 1540 késő őszén és telén, valamint 1541 kora tavaszán hadjáratokat vezetett II. János országrésze ellen. A törökök küldötte, Szinán csausz 1540. szeptember végén Majláth Istvánt ismerte el fejedelemnek. Ezt a döntést az erdélyi rendek azért nem fogadták el, mert ez szentesítette volna Magyarország kettészakadását (vagyis a korabeli emberek szemében is még mindig egyben volt!). Majláth emiatt Ferdinánd oldalára állt.

Ferdinánd Majláth megsegítésére Nádasdy Ferencet és Horváth Gáspárt küldte, akik együttesen Dél-Erdélyt II. János ellen fordították. Északon „Bebek Imre, Izabella kormányának megbízottja sikerrel tartotta össze az ellenpártot”.^[22] Ezzel az 1540. év vége a polgárháború újabb kulminálásához vezetett, amikor azonban már nemcsak Ferdinánd és II. János pártjai esetek egymásnak, de sok nagyúr pártállásra tekintet nélkül, sőt a pártok közti állásfoglalás nélkül fosztogatta mások birtokait – így például Balassa Imre erdélyi főkapitány, vagy annak testvére, Balassa Menyhért, honti és barsi főispán Bornemissza Boldizsár – a ki nem nevezett erdélyi főkapitány – és Majláth István 1541. januárjában kötöttek békét, bár fegyvernyugvás nem volt. Májusban Szulejmán már határozottan utasította az erdélyi vezetést, hogy II. Jánost fogadják el uruknak, ellenkező esetben a török haderő és az oláh vajdák is Erdélyre törnek. Majláth Istvánt végül Rares Péter fogta el, s adta át a Portának, és Majláth élete végéig a Héttoronyban raboskodott eztán.

1541. augusztus 29-én a törökök elfoglalták Budát. Mivel Pest az előző év őszi hadjárat óta Ferdinánd kezén volt, Buda pedig II. Jánosén, érdekes hadihelyzet alakult ki. A törökök Pestet ostromolták márciustól, miközben Budáról tűzfedezetet biztosítottak nekik. Fráter György személyesen vezetett rohamokat vegyes magyar-rác-török kontingenssel április első három napján. Majdnem bejutottak, mikor április 4-én a török hadsereg egyszercsak szedte a sátorfáját és továbbállt.

Május harmadikán megérkezett Wilhelm von Roggendorf Óbudára, és ostrom alá vette a II. János erői által védett Budát – ezúttal Pest támogatásával. Fráter Györgyöt 1541. júniusában nyíltan törökbérencnek nevezték a városi tanácsban. Ekkor érkezett a szultán levele, melyben kitartásra buzdított, mondván, hogy a felmentő sereg úton van már. Roggendorf az ennek hatására kialakult puccs kudarca után gyakorlatilag abbahagyta az ostromot, és a blokádra tért át.

Roggendorf ostromló hada teljesen felmorzsolódott a török „felmentő sereg” megérkezéséig Török Bálint csapatai és a várból kitámadó védők szorításában, dacára annak, hogy erős sáncművekkel védték állásaikat. A törökök elvileg II. János megsegítésére érkeztek, mégis foglalás lett belőle. Itt is megemlíthető, hogy Roggendorf admirális és Perényi Péter Habsburg csapatai egyesülve Török Bálint és Petrovics Péter seregével, akár eredményesen vehette volna fel a harcot a török haderővel. Ehelyett a Szapolyai hívek először legyűrték a magyar–német seregeket (török segítséggel), majd sopánkodtak, hogy nincs elég haderő a török ellen, és a behódolást választották.

„A török hódító szándéka, veszedelmes volta 1541-ben újra bebizonyosodott – de ugyanakkor az is, hogy a Habsburgok ereje csekély, komoly hadműveletekre Magyarországon nem képesek.” A fentiek alapján az is világos, hogy miért. Eltekintve a Német-római Császárság nyugati és déli helyzetétől, itt nemcsak a törökkel, de a magyarokkal is küzdeni kellett ahhoz, hogy a magyar óhajt teljesíthessék.

Martinuzzi Fráter György korszaka

Augusztus 31-én Szulejmán felosztotta a Szapolyai-hívek által uralt magyar területeket – vagyis hegemónként viselkedett, nem szövetségesként: Izabella és II. János az Erdélyi Vajdaságot, Fráter György a Tiszántúlt, Petrovics Péter a Temesvidéket kapta. (Török Bálint már fogságban volt, Werbőczyt Budán megmérgezték). Fráter György ekkor még átadta volna az országot Ferdinándnak, feltéve hogy az megfelelő haderővel megjelenik Magyarországon – ez viszont az augusztusi események után elég valószínűtlen volt. Ez az első jele a majdani „független” Erdélynek: a kiosztott területek gyakorlatilag Erdélyt és a később pontosított Partiumot fogják le, vagyis a későbbi fejdelemséget. Eddig kínosan ügyeltek a felek arra, hogy az ország egységét fenntartsák a polgárháború ellenére, de most a ténylegesen birtokolt területek egy harmadik fél által elismert territóriummá váltak.

1541. október 18-án a debreceni országgyűlést Fráter György hívta össze. Itt a török protekturátus alatt uralkodó II. János királyságát próbálta elfogadtatni, és részére önálló államszervezetet létrehozni. A szuverén keleti Magyarország gondolata ekkor fogalmazódott meg elsőként. Az országgyűlésen csak az erdélyi három nemzet és a tiszántúli nemesség vett részt.

December 29-én aláírták a gyalui egyezményt, melyet újfent Fráter György hozott tető alá. Tartalma szerint az ország egésze Ferdinándot illeti, ha II. János a Ferdinánd-párti országrészben maradó Szapolyai család birtokai után birtok- és vagyonkárpótlást kap (Szepes és tartozékai), valamint Ferdinánd részt vállal a török-ellenes küzdelemből. Ettől függetlenül már három héttel később, 1542. január 20-án a marosvásárhelyi gyűlésen megint azt hirdette, hogy II. János kormányzójaként a szultán akaratát hajtja végre, mire a gyűlés megszavazta a török fennhatóságot és Martinuzzi helytartói kinevezését.

Statileo János erdélyi püspök halála is Fráter útját egyengette, mivel teljesen magától értetődő módon vette kezelésbe a püspöki uradalmakat, és egy ideig új erdélyi püspököt nem is neveztek ki. 1544-ig a birtokgyarapítás elsődleges céljai között szerepel: Nagylak, Csanád, Kisvárda erőszakkal került a birtokába, majd Drágffy Gáspár vagyonára is rátette a kezét, mint kiskorú gyermekének gyámja (Tasnád, Erdőd, Valkó). Fráter nagyon ügyelt arra, hogy mind Ferdinánd, mind Szulejmán a saját emberének tartsa. Rossz nyelvek szerint Török Bálint isztambuli fogsága is az ő műve. Ezt megerősíteni látszik, hogy a törökök Török Bálinton kívül egyetlen másik főurat sem börtönöztek be, elfogásának és fogva tartásának oka tulajdonképpen máig is rejtély.

1542. tavaszán meg is indult az eredetileg Martinuzzi által inspirált birodalmi sereg hadjárata – miközben a tordai gyűlés már az önálló Erdély államhatalmi szerveit és közigazgatását rendezte török függőségben. Ekkor Fráter újra felvette a kapcsolatot Ferdinánddal. Szeptember 28-tól október 8-ig Ferdinánd ismét Budát ostromolta, ezúttal is sikertelenül. Fráter György csak a besztercebányai országgyűlésen jelentette be a gyalui egyezményt. Ennek hatására az országgyűlés most Ferdinánd mellett voksolt. Az „ördöngös barát” politikai hátterét, és addigi hintapolitikájának eredményességét jól mutatja, hogy Ferdinánd is őt bízta meg Erdély kormányzásával.

A törökök az 1542. évi német hadjárat megtorlásául 1543-ban, Szulejmán személyes vezetésével indítanak hadjáratot. Ennek esett áldozatul Pécs, Siklós, Valkó, Székesfehérvár, Tata, Esztergom. A török hadjárat hírére (vagy a Porta utasítására) Rares Péter vajda is betört Erdélybe, ahonnan Fráter György hadereje kiszorította. Besztercei győzelme után megújították a kápolnai uniót. A törökök Esztergom és Visegrád elfoglalásával már fizikailag is éket vertek a két országrész közé, szinte lehetetlenné téve a közlekedést – főleg a hadsereg kelet-nyugati irányú mozgását. Az egyetlen hadiút a két országrész között a Vág völgye maradt. Vélhetően ezért – és stabilizálódó erdélyi helyzete okán – az 1542. december 20-i tordai országgyűlésen Fráter György hivatalosan is szakított Ferdinánddal. A gyalui egyezményt felmondták és megszavazták a török adót. Közvetlen okként azt jelölte meg, hogy így kerüli el a török bosszúhadjáratot. Az 1544-es országgyűlés Martinuzzit Izabella királynő akarata ellenére főbírói címmel és kormányzói jogkörökkel ruházta fel. Fráter György ebben az időben már teljesen kiszorította a politikából az özvegy anyakirálynét.

1544-ben már nem a török főerő, hanem az itt állomásozó megszálló katonaság folytatta a hódítást: Ozora, Simontornya, Visegrád, Nógrád, Hatvan estek el. Ennek elsődleges oka a török–perzsa háború, Szulejmán a főerőket máshol foglalkoztatta. Hogy Ferdinánd sem tudott hathatósan védekezni a csekély erejű török dúlás ellen, annak pedig a schmalkaldeni háború volt az oka és a magyar polgárháborús helyzet – 1545. november 10-én 15 éves fegyverszüneti egyezményt kötöttek a Habsburgok és a szultán Drinápolyban.

Az 1545. esztendő Martinuzzi hatalma és tekintélye csorbulásának éve. Az 1545. április 24-i tordai országgyűlés már Izabella és Fráter György vetélkedésének jegyében zajlott, minek hatására az országgyűlés nem választotta újra kormányzónak az utóbbit. Véglegesítették a nyugati országrésszel és Ferdinánddal történő szakításukat, miszerint „megvonták I. Ferdinánd királytól azokat a jogokat, melyeket eddig legalább elvben meghagytak neki: a birtokadományozás és a legfelsőbb igazságszolgáltatás jogát. János Zsigmondot mint II. János magyar királyt ismerték el uruknak, s megtiltották, hogy alattvalói közül bárki is kapcsolatot tartson fönn külső hatalmakkal, beleértve Pozsonyt és Bécset.” Az 1546-os kolozsvári országgyűlés már Fráter teljeskörű elszámoltatását követelte.

Erre már csak azért is sor került, mert a Porta újabb területeket (Becse, Becskerek) követelt, és ezt Fráter törökbarát politikájának tudták be. A barátot csak az mentette meg a bukástól, hogy Izabella ígéretet kapott tőle a politikai életbe bevonásra.

Martinuzzi Fráter György

Drinápolyi béke és Fráter bukása 

1547. június 19-én megkötötték az első drinápolyi (vagy sztambuli) békét ötéves hatállyal. Ebben mindkét fél elismeri a másik jogát az általa birtokolt országrészre (az Erdélyi Fejedelemség nem kerül szóba, sőt a Porta kifejezetten nem vonatkoztatja azt a keleti országrészre), Ferdinánd 30 000 arany éves adót vállal országrészéért (honorarium munus).

1547. március 31-én meghalt I. Ferenc francia király, amivel véget ért a francia-német háború. Április 24-én V. Károly Mühlbergnél legyőzte a protestáns fejdelmeket. A schmalkaldeni háború befejeződött. A Német-római Birodalom mentesült a fenyegetésektől, ezért a drinápolyi béke óriási felháborodást váltott ki a magyar társadalomban.

Fráter György a kialakuló hatalmi vákuumot arra igyekezett kihasználni, hogy az országot ismét Ferdinánd jogara alatt egyesítse. Izabella is valami hasonlót tervezett, de Fráter mellőzésével vette fel a kapcsolatot Béccsel. Évek teltek el már a Martinuzzi–Izabella párharccal, miközben egyre világosabb lett az előbbinek célja: II. János anyagi kárpótlásával Izabella eltűnne a színről, Ferdinánd pedig úgy lenne az egyesített Magyarország királya, hogy közben ő maradjon Erdély élén. Az 1549-es nyírbátori egyezmény pontosan ezt a célt szolgálta. Tulajdonképpen nem más, mint a gyalui egyezmény megismétlése (a keleti országrészt megkapja Ferdinánd, feltétel az elégséges török-ellenes haderő és II. János anyagi kárpótlása). Ezt kiegészíti az, hogy immár Izabella kárpótlásáról is rendelkezni kellett, valamint Fráter most már az esztergomi érseki címre és bíborosi kalapra is pályázott.

Izabella pártja erre a törökökhöz fordult. Kiszolgáltatták Szulejmánnak az egyezmény szövegét, és engedélyt kértek II. János koronázására. 1550-ben már Fráter György fejét követelte a Porta, miközben Erdély irányítását Izabellára és Petrovicsra bízta. Az oláh vajdák és Kászim budai pasa együttes erővel vonultak fel az ítéletet végrehajtani. Martinuzzi felkelést hirdetett a török ellen: „a székelyek kiverték a moldvai vajdát, Kendi János pedig a vöröstornyi szoroson benyomuló havaselveieket. Török Bálint fia, az apja sorsáért bosszút lihegő János Khászim előhadát szórta szét, míg Várad vitéz kapitánya Varkocs Tamás Petrovicsot otthonában támadta meg.”

1551. januárjában megérkezett a török engedély (atnáne vagy ahdname), de némiképp elkésett, mert a török-oláh támadás elhárítása után 1551. tavaszán Ferdinánd hadserege, Giambattista Castaldo vezetésével jelent meg Erdélyben, nyilvánvalóan a Fráter Györggyel kötött egyezség realizálására.

Izabella ezúttal hiába kért török támogatást. Meg kellett elégednie azzal, hogy életbe lépett Fráter György és Ferdinánd nyírbátori egyezménye: II. János a sziléziai Oppeln és Ratibor hercegségét kapta a címmel együtt, ezenkívül 100 000 forintot és éves apanázst 15000 aranyforint értékben. 1551. július 19-én aláírták a gyulafehérvári egyezményt, melynek alapján 21-én Izabella átadta Ferdinándnak a Koronát. 26-án, a kolozsvári országgyűlésen lemondott és Lengyelországba távozott, sőt az erdélyi rendekkel együtt felesküdött Ferdinánd hűségére. Martinuzzi Báthori Andrással együtt erdélyi vajda lett. Ezzel az országnak 1526 óta először 1551-ben egy királya volt, még ha területileg csonka is – vagyis Fráter György célkitűzése megvalósult.

A török válasz nem késett, és ha nem is a főerők, de Szokolovics Mehmed beglerbég vezetésével erős hadsereg indult Erdély felé. Castaldo 7000 főnyi zsoldosa korántsem volt elegendő ellenerő. Martinuzzi ezúttal is tanúbizonyságát tette kivételes politikusi képességeinek: a beglerbéggel elhitette, hogy ő Ferdinánd ellenében maradt Erdély ura, ezenkívül hajlandó volt II. János esedékes adóit megfizetni. A Portának ez elegendő volt. A beglerbég viszont Csanád és Lippa elfoglalása után Temesvárt kezdte ostromolni, mire Fráter Györgynek színt kellett vallania.

A Lippánál összegyűlt magyar–német hadak hadtápját akadályozta, miközben a várost védő pasát kitartásra bíztatta. „Castaldo még a lippai hadjárat előtt felhatalmazást kért Ferdinándtól, hogy a barát esetleges árulását a legmesszebbmenő ellenintézkedésekkel megakadályozhassa, s miután ehhez Ferdinánd hozzájárult, Csanád feladása, Pallavicini Erdélybe vonulásának halasztása s főleg a lippai események elég okot látszottak szolgáltatni arra, hogy (…) rászánhassa magát a legvégsőkre: a barát meggyilkolására.” Fráter Györgyöt 1551. december 17-én gyilkolta meg Pallavicini, Ferdinánd hallgatólagos jóváhagyásával, holott alig néhány hónappal azelőtt még a bíborosi kinevezés és az esztergomi érseki cím várományosa volt.